Megbocsájtás útja végig járható a gyászfeldolgozó módszer segítségével. Életünk egyik legnehezebb feladatába szeretnék segíteni, hogy megbocsájtsunk önmagunknak és embertársainknak. Hogy valaki képes-e a megbocsátásra, vagy milyen mélységben, annak van egy titka a személyiség. Ugyanis nagy kérdés, hogy az életünkben átélt rosszal gyerekkorunktól kezdve mit kezdtünk, vagy mit tanultunk meg? Lehet ez valami negatív élmény, ami engem ért, vagy amiből azt gondolom, hogy én nem vagyok elfogadható. Ezekkel a negatív érzésekkel nem szeretnék szembesülni, de mégis érzem kellene vele valamit tenni. Általános módszer erre, ha kivetítem valaki másra.
Ez egy jó önvédelmi módszer aminek sok előnye van rövid távon. Ha rosszat tesznek ellenem, én dühös leszek, de a dühöm bűntudatot kelt bennem, mert nem tudok mit kezdeni vele. Ezt viszont rossz dolognak tartom, ezért, hogy megszabaduljak a szorongásomtól, a félelmemtől és a haragomtól, kivetítem a másikra. Így ő lesz a rossz, és én leszek a jó. Ezért a megbocsátás lehetetlen, vagy felszínes marad. Ezeket az ember társainkat pedig lenézzük, megvetjük, elítéljük, és föléjük akarunk kerekedni.
Minden ember személyisége határozza meg, hogy mennyire képes megbocsájtani. Hajlandóak vagyok e belátni, hogy én egyszerre vagyok jó és rossz, és elismerni, hogy te is egyszerre vagy jó és rossz. Ez egy óriási lépés a személyiségfejlődésben. Amikor képesek vagyunk látni és elviselni ezeket a kettősségeket, akkor vagyunk a személyiségünknek egy olyan talaján, amelyben a megbocsátás lehetővé válik. Különben nem.
Fejlődésünk része, hogy megtanult gyászolni. Mivel csak akkor tudjuk a következő lépést megtenni, ha az előző fázist el tudjuk engedni, ha meg tudjuk siratni. Ez egy gyász, egy veszteség, ami által fejlődni tudunk.
Megbocsájtás útja
1. Feltétel nélkül bocsájtunk meg.
Amikor feltételekhez kötöm a megbocsájtást, addig a rossz érzést is magamhoz kötöm. Az érzés bennem keletkezet, ezért bennem is tud megváltozni, és ahhoz nem kell semmi és senki más, mint én. Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok áldozat, hanem szabad, én irányítom érzéseimet, és cselekedeteimet.
2. Igaz, valóságos.
Ha nem azért bocsátok meg, mert ezt szeretném, hanem mert azt gondolom, nincs választásom. A megbocsátás egy játszma elemévé válik.
3. A megbocsátás része a kapcsolat fejlődésének.
Vállalom a vele járó konfliktust. „Jól van, megbocsátok”, hogy ezzel kikerülje a konfliktust, ez megint csak színjáték. Az illető sosem fog meggyógyulni, hanem folyton nyomasztani fogja és időről-időre kifakad.
4. A megbocsájtás útja áldozatokkal jár.
Az áldozatok erősítik a kapcsolatot, amelyben a megbocsátás történik. Akkor is, ha az, akinek megbocsátok, már régen meghalt, mert a vele való kapcsolatom itt bennem él. Egy vágy van bennem, hogy az én kapcsolatomnak milyennek kell lennie. Miután azt tapasztalom, hogy kapcsolatunk egyre kevésbé olyan, én egyre inkább őt tetteszem felelőssé, hogy az én álmom nem valósul meg. Ezért aztán egyre inkább azt akartam, hogy változzon. El kell siratnom az álmomat és ez az áldozat, amit itt hozok, lehetőséget ad arra, hogy jól érezzem magam, és a kapcsolatban elfogadjam a másik embert.
5. A megbocsájtás útja titkos
Akinek megbocsátok, nem is tudja, hogy én megbocsájtok, még az is lehet nem is tudja, hogy neheztelek. A bocsánatkérés hozhat némi enyhülést, de nem biztos, hogy a megbocsátásig eljutok. A bennem lévő negatív érzés akkor tud megszüni, ha én döntök úgy. Én, egyedül tudom gyógyítani magamat és a kapcsolataimat.
Jelek, amik arra utal, hogy feldolgozatlan veszteségünk van és a megbocsájtás útjára kell lépnem
- tartósan nem látjuk a kiutat,
- az életet reménytelennek, értelmetlennek látjuk,
- időnként megállíthatatlanul úrrá lesznek rajtunk a pesszimizmus,
- depresszió, kiüresedés, magányosság, vigasztalhatatlanság érzése.
- A külvilág és a korábbi tevékenységek iránti érdeklődés elvesztése.
- Társas kapcsolatok elhanyagolása.
- Apátia.
- Hallucinációk, főleg az elvesztett személlyel, deperszonalizáció.
- Pszichoszomatikus tünetek, betegségtudat kialakulása.
- A veszteség okozta mély fájdalom szomorúsághoz, érzéketlenséghez. A jelen pillanaton kívül vagyunk, a múlton gondolkodunk, rágódunk, a jövő miatt aggódunk,
- vissza-visszatérően azon gyötrődünk, hogy bárcsak valamit másképp, máshogyan tettünk volna, mondtunk volna, vagy nem tettük volna, nem mondtuk volna,
- egyáltalán nem beszélünk a veszteségünkről, vagy épp ellenkezőleg: legszívesebben állandóan arról beszélnénk,
- a veszteség kapcsán csak negatív, vagy csak pozitív emlékek jutnak eszünkbe,
- az örömteli emlékek felidézését nagy fájdalom, félelem, bűntudat, lelkiismeret-furdalás árnyéka lengi be,
- úgy érezzük, hogy az életünk nem úgy alakul vagy kapcsolataink nem úgy alakulnak, ahogy szerettük volna,
- bezárjuk a szívünket, nem merünk szeretni,
- elrejtjük érzéseinket, mert attól félünk, hogy mások ítélkeznek felettünk,
- elszigetelve érezzük magunkat a világtól,
- összevissza cselekszünk.