Gyász az életünk meghatározó része a jelenben és a múltban. Egy természetes folyamat, amely ellentétes érzések összessége alkotja. Őseink kialakítottak rituálékat, hogy az életükben fellépő jelentős eseményeket feldolgozását megkönnyítsék pl.: gyász, felnőtté avatási szertartás, Büszkeséggel tölt el, hogy felnőtt vagyok, de ugyanakkor gyászolom a gyermeki felhőtlenségemet. Tanulhatnánk őseinktől, hogy lehet könnyíteni élethelyzetünket. Elsajátíthatnánk, hogyan lehet a mélypontjainkat ünnepéllyé tenni, a megpróbáltatásainkat, pedig lehetőségként, vagy egy fontos életeseménnyé. Negyvenféle veszteséget élhetünk meg életünk során, ami gyász reakciót vált ki bennünk. Amikor számunkra nagyon megpróbáltató helyzetben vagyunk, ilyenkor akarva-akaratlanul eljutunk olyan állapotokig, amelyeket nehéz meg élni és kifejezni. Az életünk nehézségei válhatnak a hit megerősödésének az eseményeivé. De ezeket nem is kell feloldani, éppen ez fejezi ki azt az ünnepélyességet, amitől ez a pillanat, fontos pillanat lesz. Az első gondolat tehát ez. Ha szeretnénk önfeledten ünnepelni valami új jónak a születését, először a veszteség keserűségén, a gyászon érdemes átjutnunk.
Lépcsőfokok
1. Jelenlegi bizonytalanságunk vezet a bizonyossághoz.
2. kapcsolatra való képtelenség vezet el az új kapcsolathoz.
3. Amikor azt gondolom nem szeret senki, akkor is szeret valaki.
4. A hűség feltétele a hűtlenség. „A hűség feltétele az, hogy nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy nem vagyok hajlandó változni vagy fejlődni.”
5. Vágyakozom valakire vagy valamire, ami nem várhatnék el, mert ez az én képzeletem szüleménye.
6. A bűnösségünk beismerése, bármennyire tehetetlennek is érezzük magunkat legalább 1% ba ismerjük el képesek vagyunk tenni önmagunkért.
7. Amíg áldozatnak érezzük magunkat és a másikat, a világot, őt hibáztatva, bűnbakká téve, tehetetlenné válunk.
8. Miközben elvesztünk valakit vagy valamit, ismerjük föl, hogy mit kapunk általa.
9. Amikor gyönge vagyok, valójában akkor vagyok erős, mert mert merem megélni, szembenézni vele.
10. Egymással ellentétes érzések mögött, magamra ébredek. Több vagyok, mint az érzéseim, megláthatom müködésemet, irányíthatom érzéseimet.
Minden új születésének az az előzménye, hogy valami régit el kell engedni, ez veszteség.
Mikor elkezdünk készülni ennek a valami új jónak a születésére, ha ezt tényleg komolyan vesszük, és elkezdünk valamit másképp csinálni, akkor rögvest veszteségeink támadnak, mert nem tudjuk, hogy van-e értelme, vagy lesz-e hozzá erőnk. Valami új jó előtt, sokszor először valami sötétség látogat meg bennünket. Jön az aggodalom, a kényelmetlenség, a zavar, a „nem tudjuk hogy lesz”. Az újnak nem rögtön a fényes és szép, boldogító, békét hozó része érkezik meg, Egy picit meg kell állni, ünnepelni, átgondolni: „Mi az, ami tényleg maradandó, mi a lényeg, ami sose vész el, akármekkora is a veszteség, a gyász?” Akkor tudunk önfeledtek lenni, tényleg örülni egymásnak, ha nem csak úgy csinálnunk mintha jól lennénk, hanem ezeken a lépéseken átmentünk.
Veszteségek
A gyász a veszteségekre adott természetes reakció. Ezekben a pillanatokban, együtt vagyok azzal, amit éppen elvesztettem. Vagyis nagyon nehéz élethelyzetekben, valamiféle veszteségélményünk van, és a gyász reakció lesz úrrá rajtunk. Olyannak éljük meg magunkat, aki egy bizonyos helyzetben nem képes feltalálni magát, vagy nem tudunk úrrá lenni valamin, nem vagyunk alkalmasak egy helyzet megoldására. Egy nagyon reális veszteség visz bennünket oda, valakinek a halála, vagy megcsaltak, vagy elutasítottak. Adott veszteség, amit átélek, arra indít ösztönösen, hogy meneküljek a veszteség tudatosítása elől. Hogy ha minél messzebb futok. Aki el akar menekülni ezen veszteségek elől, azt ezek a veszteségek elkezdik üldözni, bezáródunk, és ezek a veszteségek, nem hagynak nekünk nyugtot. Szép lassan pedig teljesen bele tudunk merülni abba, ami elől szerettünk volna menekülni. Amikor valakit teljesen elvesztitek, akkor jövők rá, hogy az, akit elvesztettem, az milyen közel áll hozzám, és ő bennem él tovább. Ez az érzést megélve tudom elengedni. Tudatosul velem, hogy fájdalom nélkül tudok emlékével együtt élni.
Megfutamodás
Gyász folyamata, hogy bele kell mennünk a veszteségbe, hogy kimehessünk belőle. Éppen, hogy befelé kell mennünk, hogy kimehessünk. Ha megpróbálunk kifelé menni, akkor sosem jutunk ki belőle. Mert, ha próbálunk kifelé menni belőle, de nem megyünk el a végéig, soha nem jutunk ki belőle. Valaki elválhat a házastársától, azt mondva, hogy ebből elege van, de az, ami miatt ő elvált, az a dolog vissza fog köszöni a következő kapcsolatában, vagy az élete egy másik helyzetében. Az egésznek ugye az a logikája, hogy lássam már be végre, hogy miben én és miben ő a hibás.
Szembenézés
Ha azonban befelé megyünk, akkor egyszer csak vége lesz, és el tudunk kezdeni kifelé jönni. Úgy is meg fogalmazható, hogy ha el akarjuk kerülni a gyászt, a gyász nem kerül el minket. ebben ez az izgalmas, hogy ha belemegyek a veszteségbe, amit ebben a pillanatban élek át, akkor az is tudatosulhat bennem, hogy de hát ez nem tarthat örökké. Egyre rosszabbul érzem magam, és eljutok addig a pillanatig, amikor azt mondhatom, hogy ennél rosszabb már nem lehet, na akkor jutottam el a gyász fordulópontjához és ebben a pillanatban pedig tényleg kezdünk kifelé menni.
Fejlődés
Az, amit nem akarunk átélni, segít az életre! Amikor megyünk bele egy válságba, egy kritikus valamibe, akkor ösztönösen az van bennünk, hogy miért is kell ezt nekem megélni? Ebben, többek között az is benne van, hogy azt az élményt utáljuk átélni, végig menni rajta, azt a tapasztalatot nem akarjuk. Miért kellene nekem átélni, nem lehet ezt valahogy rövidíteni? Vagy nincs itt valami trükk? De ezt nem lehet megúszni! Épen a negatív élménytől akarok szabadulni, közben pedig a helyzet az, hogy az élmény által leszek képes kimászni belőle. Éppen az élmény hordozza azt az erőt, ami által a személyiségem elkezd átalakulni és változni, fejlődni, és egyszer csak ki is kerülhetek akár ebből a helyzetből. Ezért nem lehet megúszni! Tulajdonképpen nem is érdemes!
Elmélyülés
Főleg amikor nagyon fokozott élményben van részem, akkor nemcsak az énem van benne, hanem az egész személyiségem részt vett benne. Közben pedig teljesen szét vagyok esve. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok, vagy hogy mit kellene csinálnom, teljesen bizonytalan vagyok, mindaddig, amíg nem érzem elég rosszul magam. De amikor végre valami teljesen elborít engem, akkor nagyon furcsa módon, akkor találok magamra. Akkor kialakul valami furcsa egység, és rendezettség történik meg bennem. Bár, ezt egy nagyon negatív élmény hozza ki belőlem.
Félelmeink
Az ilyen helyzetekben, amikor mélyponton vagyunk, akkor mindig van bennünk valami félelem, egyszerűen félünk, szorongunk, és néha rettegünk is. Ezt nem nagyon lehet elkerülni! Ehhez tartozik az, hogy a félelem tudatosítása, a bátorság lépése. Valóban, ameddig valaki nem mer szembenézni azzal, hogy most éppen félek, vagy félek is és ez is bennem van, addig nem tudom összeszedni magam. De ha szembe merek nézni a félelmemmel, ez már a bátorság első lépése! Tehát nagyon érdekes, hogy lehet, hogy egyáltalán nem érzem magam bátornak, pusztán csak annyit tettem, hogy beismerem, hogy félek, és ezzel máris erőt gyűjtöttem.
félelem a sok esetben ösztönző erő, amely bennünket kilendít abból az állapotból, amiből nem tudunk kikerülni. A félelem háromfelé lehet. Az egyik, hogy menekülök, a másik, hogy elbújok, a harmadik, hogy megvédem magam. Néha a félelem az egyetlen erő, ami képes belőlünk valami cselekvést kipiszkálni. Hát ez tulajdonképpen a tanulási időszak! Amikor már azt gondolod, hogy lehetetlen valami, ez válhat azzá az ünnepélyes pillanattá, amikor még is teszel lépést önmagadért.
Kompromisszum
Amikor megpróbálunk kompromisszumokat kötni. Kiegyezni ezzel vagy azzal, ami menedék. Ez a menedék, ami egy hamis biztonságérzetet. Amikor elkerülünk egy őszinte beszélgetést, elkerülünk egy konfliktust, elkerülünk olyan helyzeteket, amelyeket pedig magunkra kellene vennünk. Amikor ezeket elkerüljük, akkor hamis menedékbe bújunk. Ekkor pedig azt gondoljuk, hogy na most sikerült magunkat valahogyan megmenteni, sikerült valamit elkerülni. Ezt leküzdeni tudatosság kell, mint a Húsvét esetén, böjtölök magam szántából. A veszteségnél is ugyan ez vezet eredményre, szembe kell néznem a csalódotságommal.
Hamis biztonság
A hamis menedékeink, börtönné válnak! Az az ember, akihez állandóan menekülök, vagy egy szokás, ami eltereli figyelmemet, tévhit, hogy segítek önmagamon és jól vagyok. Talán ideig óráig, így is van. Valójában nekem kellene valamit tenni, nem mástól várni, szép lassan függő helyzetbe fogok kerülni. Úgy tűnt, hogy menedék, valójában börtön. Minden ide tartozik amikor túlzásokba esünk.
Döntés
A fejlődés nehéz helyzetből való kilábalás feltétele, a fejlődni nem akarás is jog. Vagyis, hogy egy pillanatban, amikor cselekednem volna érdemes, akkor azt nem úgy érzem kell, hanem lehet. Vagyis, itt és most eldönthetem azt, hogy ki akarok-e ebből a helyzetből kerülni, vagy nem. Ebből pedig az adódik, hogy jogom van azt mondani, hogy nem akarok egészséges lenni, jogom van azt mondani, hogy nem akarok boldog lenni, jogom van a saját életemet tönkretenni. Amikor pedig én eljutok oda, hogy azt mondom, jogom van hozzá. Na, ez egy döntő pillanat! Ezeket a pillanatokat nagyon érdemes átélni!
Reménytelenség
Sok esetben van egy teljesen lehetetlen és reménytelen helyzetben, azt érezzük nincs itt kiút, akkor még felcsillant benne, hogy esetleg 10 év múlva jól leszel, de hát dehogyis, mert 10 év múlva más indok miatt nem élheti meg. Tehát egy olyan helyzetben vagyok, amikor tényleg dönthetek, amellett, hogy most akarok-e csinálni valamit, vagy nem akarok, meg akarok-e gyógyulni vagy nem? Néha az illetőt egy kicsit lefelé kell rúgni és nem felfelé emelni! Ez olyan, mint amikor egy gyászolót meg akartok vigasztalni. Mert neki joga van szomorúnak lenni, joga van éppen azt átélni, hogy nincs kedve élni. Mert amikor tudatosul benne, hogy jogom van, hogy legszívesebben nem legyek, akkor ő átélni a szabadságát, és ez a szabadság a feltétele annak, hogy tudatosuljon benne, hogy jogom van élni. Addig éppen azt gondolta, hogy itt nincs is szabadság, és nincs is jog. Ezért ne vegyük el senkitől se a saját jogát.
Jogom van önmagam lenni
A szavak ezért önmagában, közel hozhatnak egymáshoz embereket, és közben pedig távolságot is teremtenek. Amikor pedig egy mélyponton vagyok, akkor nagyon gyakran azt élem át, hogy most, pont arra lenne szükségem, hogy ülök otthon egyedül, kikapcsoltam a telefont, leállítottam a csengőt, kidobtam a mobiltelefonomat, és arra várok, hogy valaki bekopogjon! Vagyis a mélypontjainkon van meg bennünk ez a vágyakozás, hogy ne kelljen semmit csinálni, de még csak szólni se kelljen, csak jöjjön valaki, lépjen oda hozzánk, értsen meg, és hallgason meg. Éppen arra van szükségünk, hogy ebben a kiszolgáltatottságunkban, amikor azt mondjuk, hogy szólni sem bírunk, akkor elkezdjünk beszélni.
Ki nem mondott érzelmek hátráltatnak
Amikor abban a helyzetben vagyok, hogy nem bírok, és nem is akarok beszélni. Nemcsak, hogy nem bírom mondani azt, hogy mi lett volna az igényem, de nem is akarom! Ezek azok a pillanatok, amikor képes vagyok erőt venni magamon, amikor mondjuk eltelt 10 év így, hogy ezekben a helyzetekben sosem szóltam. Megvan szerintem mindnyájunknak egy csomó olyan élethelyzete, amelyekben képtelenek vagyunk szólni, mert egyszerűen nem megy. Kiszolgáltatottak vagyunk, és arra várunk, hogy értsenek meg minket így is, hogy nem beszélünk. A fejlődésünknek a kulcsa pedig az, hogy megtanulunk szólni akkor, amikor nem megy. Amikor azzal még kiszolgáltatottabbakká tesszük magunkat, mert a szavak által jön a távolság, a szavak által jön a félreérthetőség, kigúnyolhatóság, és a többi. Ez az a tipikus helyzet, amikor valaki, amikor bajban van, nem szól, nem kér segítséget, és minél nagyobb bajban van, annál kevésbé kér segítséget. Jó lehetősége az ima amikor nem tudok beszélni, akkor is tudunk szólni. A másik lehetőség a levélírás, kifejezzük ki a ki nem mondott érzelmeinket, hogy beteljesítjük a kapcsolatainkat.