A gyász folyamata sajnos életünk része lett több mint egy év óta, amikor a COVID felülírta életünket, és gondolkodásunkat. Az ismeretlen helyzetben mindenki kereste a helyét. A változásoknak nyomán mindenki elveszített valakit, vagy valamit. Ez egy kollektív veszteségélmény, ami közös, de a gyász egyedi. Az izoláció, a szabad mozgás lehetőségének elvesztése csak egy része. Rengetegen vannak, akik az emberi kapcsolataikat, az egzisztenciájukat, a békéjüket, a bizalmukat, a biztonságérzetüket vesztették el. A világképünk egy darabját, és azzal együtt a viszonyítási pontjainkat. Tudatosítanunk kell, hogy az izolációval együtt járó változás azt is jelenti, hogy gyászolom azt az életformát, amiben voltam.
Milyen érzések lesznek rajtunk urá?
A gyász folyamata során tulajdonképpen egymásnak ellentmondó érzések összességét éljük meg, csak éppen teljesen egyedi, hogy ki mikor és milyen sorrendben tapasztalja meg a tüneteket. Kiszámíthatatlanul és váltakozva törnek ránk olyan ellentétes érzések, mint a hála és a bűntudat, az öröm és a bánat. Egyik pillanatban megjelenik bennünk a fájdalom, indulat, a következőben meg ránk tőr az szorongás, a bánat, vagy pont érzéktelenné válunk. Okozhat evészavart, koncentrációs problémákat, vagy azt, hogy eltávolodunk a megszokott kapcsolati rutinunktól, visszahúzódunk.
Szintén gyanakvásra adhat okot, ha túl sokat dolgozunk, internetezünk, eszünk, sportolunk, vásárlásunk, alkoholt- és gyógyszereket fogyasztunk, amelyektől valójában nem vagyunk jobban, csak csökkenti a feszültséget, átmeneti megkönnyebbülést okoz.
A halál okozta veszteség kapcsán a köztudatban elterjedt a gyászév kifejezés. Ez nem jelenti azonban azt, hogy egy évig feltétlenül gyászolnunk kell, sem pedig azt, hogy letelte után már biztosan nem gyászolunk többé. Ez függ a veszteséghez fűződő személy vagy esemény kapcsolatának minőségétől is. A gyászév nem jelent mást, mint hogy megtapasztaljuk, milyen átélni a fontos eseményeket az elvesztett személy vagy veszteség tárgya nélkül.
Gyász folyamata nincs meghatározott szakaszai
Elisabeth Kübler-Ross pszichológus kutatta a haldokló emberek lelkiállapotát és fázisait. A szakma elismerte a kutatási eredményeit, és úgy feltételezték, hogy igaz lehet a gyászoló félre is. Ami már nem feddi a valóságot, de a köztudatban még is elterjedt. A gyász szakaszairól, fázisairól szóló elméletek is azt sugallhatják, hogy az idő múlásának önmagában szerepe van a gyász feldolgozásában. Tévhit, hogy az idő segít. Ez csak akkor igaz, ha teszünk is érte. A másik tévhit a „Légy erős!”. Erősnek próbáljuk mutatni magunkat, ami oda vezethet, hogy még önmagunk elöl is letagadjuk a gyászunkat. A gyász folyamata akkor fejeződik be, ha apró helyes lépéseket teszünk annak érdekében, hogy érzelmeinket feldolgozzuk. Igen, erre kell idő, de a helyes döntések, lépések nélkül csak eltemetjük érzéseinket, és a gyász nem zárul le. A gyásznak nincsenek mindenkire érvényes, hasonló időrendi sorban bekövetkező szakaszai.
A legelterjedtebb szakaszos elmélete: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. Elisabeth Kübler-Ross a gyászról szóló On Grief and Grieving című kései könyvében azonban maga is megfogalmazza, hogy sok félreértés övezte a gyász fázisairól szóló írásait. A szakaszok sohasem arra szolgáltak, hogy segítsék zavaros érzéseinket takaros csomagokba pakolni. Ezek a veszteségre adott olyan válaszok, amik sok embernél előfordulnak, de nincs tipikus válasz a veszteségre, ahogyan nincs tipikus veszteség sem. A gyászunk egyedi, ahogyan életünk is az. Ezek a szakaszok, támpontok, eszközök abban segítsenek, hogy keretbe helyezzük és beazonosítani tudjuk, amit esetleg érzünk. Nem mindenki megy mindegyik szakaszon keresztül és nem is feltétlen a leírt sorrendben.
A visszavonultság, szomorúság nem feltétlenül depresszió
A depresszió és a gyász nem ugyanaz. Vannak olyan depressziós állapotok, aminek egy korábbi, fel nem dolgozott veszteség a kiindulópontja, általában van a kettő között kapcsolat. A gyász hullámzik, míg a depressziónak van egy lassabb dinamikájú, de egy irányba mutató érzelmi változása. Ugyanakkor a gyászoló a szomorúság mellett képes az örömre is, amire a depressziós nem. A depressziós ember önmagát vádolja, a gyászoló esetében a bűntudat, az önvádlás a veszteséghez kötődik.
A gyász folyamata alatt a megrekedt állapot kialakulását befolyásolja többek között a kötődésre való képességünket is. A saját feldolgozatlan veszteségeink által, nem értjük, hogy miért nem sikerül közelebb kerülni egymáshoz, miért nem érezzük azt a biztonságot, szeretetet, kötődést.
Gyász folyamata egyedi, mint ahogy mindenki egyedi
Mégis gyászunkban, érzéseinkben eligazodni elengedhetetlen, mert a meg nem értett, a feldolgozatlan, vagy az eltemetett érzések és azok konfliktusai rengeteg energiát felemésztenek és ezek egymásra épülve fejtik ki negatív hatásukat életünkben és akadályoznak a boldogságra való képességünkben.
A gyász természete, hogy energiánkat igénybe veszi. Pihenjünk, engedjük magunkat gyászolni, adjunk magunknak időt végig gondolni a történteket és megélni az érzéseinket, ha lehetséges és vannak valóban nyitott, meghallgató fülek, beszéljünk, osszuk meg, ami bennünk zajlik. Életünk fontos eseményeinél a lelkünknek szüksége van tanúra. Az is életbevágóan fontos, hogy odafigyeljünk a jelekre és vegyük észre, ha tartósan belekerültünk az energiavesztettség, kimerültség állapotába.
Érzelmeink határozzák meg jólétünket
Fontos lenne megérteni, hogy ez nem egy intellektuális terület, hanem ez egy érzelmi terület. Önmagam elfogadása ott kezdődik, hogy tisztában vagyok vele, hogy egy érzelmi folyamatban vagyok benne. Tudatosság, ahhoz kell, hogy beazonosítsam az érzéseimet. Adjunk nevet az érzésnek. Segíthet még, ha megnevezzük, hogy mi minden változott bennünk és körülöttünk.
Ahányan vagyunk, annyiféle gyászreakció van. Azt, hogy hogyan hat ránk egy veszteség nagyon sok minden befolyásolja. Teljesen különböző előtörténettel rendelkezünk. Ráadásul a helyzetet tovább bonyolítja, hogy egy veszteségesemény mentén lehet több veszteségélményünk, ami felerősíthet, megbolygathat egy korábbi, fel nem dolgozott veszteséget. Ezek aztán összeadódnak, és az a bizonyos veszteségcsomag egyre nagyobb és nagyobb lesz, és egy ponton túl nem fér bele több.
Megoldás
A feldolgozatlan veszteség olyan, mint egy kukta, amin a szelep elzárva marad, majd a hő hatására felrobban. Valami hasonló történik velünk is akkor, amikor nem bírjuk már elviselni a feldolgozatlan veszteségek feszültségét. Ilyenkor a legkisebb, apró dolgon is kiborulunk.
Van lehetőségünk megoldást keresni, és felvállalni a felelősséget a saját érzelmi reakcióink alakításáért. A saját egyedi igényeinken múlik, hogy a veszteségünket milyen módszer vagy szakember támogatásával szeretnénk feldolgozni. Lehet, hogy valakinek az az igénye, hogy meghallgassa egy segítő, de ha valaki egy olyan gyakorlatiasabb, konkrétabb eszközre vágyik, ami segít, akkor a gyászfeldolgozó módszer jó választás lehet. Ez utóbbi egyébként hosszabb távon is nagy segítség, amikor az életünkben veszteségélményekkel kell szembenézni. Olyan eszközt kaphatunk a kezünkbe, amivel ilyen helyzetben tudunk önmagunkért tenni.
Hozzátartozóként pedig azzal tudunk a legtöbbet segíteni a gyászolónak, hogy tanácsok helyett ítélkezés nélkül meghallgatjuk, hagyjuk, hogy nyíltan és őszintén kommunikáljon az érzéseiről és azokat elismernénk.